Xbox 360

2015.03.25.

Batman Arkham Origins

Fejlesztőcég: Warner Bros. Games Montréal

Kiadó: Warner Bros. Interactive Entertainment

Platform: PC, Playstation 3, Xbox 360, Wii U

Megjelenési dátum: 2013. október 25.

Nem is olyan régen a Batman Arkham Asylum és City után elérkezett hozzám az Origins is. Tudjátok, nem igen fűztem hozzá túl sok reményt, de úgy gondoltam, ha már végigtoltam az előző részeket, vagyis a folytatásokat, akkor ennek is adok egy esélyt. A játék megjelenésének idején az a szóbeszéd járta, hogy az Origins nem igen teljesített fényesen, amin nem csodálkoztam valahol, hiszen a Rocksteady gyermekét a Warner Bros. Games Montréal kapta meg fejlesztésre. Így hát 1,5 évvel később, a mostani kiárusításnak is köszönhetően, beszereztem magamnak a Denevérember kezdetének históriáját.

Az Arkham Origins történetén Corey May és Dooma Wendschuh munkálkodott többségében, akik jó pár Assassin’s Creed, illetve Prince of Persia részen dolgoztak együtt. Hozzájuk társult még egy kevésbé ismert személy, Ryan Galletta, aki egykor a Need for Speed: Most Wanted és Carbon történetét körmölte, s ezen kívül mást nem is igen tudhat magáénak. Persze ez nem azt jelenti, hogy a játéktörténete pocsék lenne, de Sefton Hill és Paul Dini után ezek a nevek nem túl bizalom gerjesztőek számomra, főleg, hogy egy másik stúdió kezébe került az előzmény epizód. Rocksteady ugyanis olyan híreket röptette világgá, hogy ők többet nem akarnak foglalkozni Arkham szériával, más projekten szorgoskodnak. Egy ideig-óráig mindenki kétségbeesett e hír hallatán, de valahol mind tudtuk, hogy a srácok a szívűk mélyén őrzik gyermeküket.

Történet / Szinkronmunka

Miután megbeszéltük miként is került a Warner Bros. Games Montréal kezébe a játék, rátérhetünk a történetre. Az Origins 5 évvel az elmegyógyintézet eseményei előtt játszódik, amikor is szenteste van, s Gotham City utcáit ellepi a bűn áradata. Ezen az estén Black Mask, a hírhedt maffiavezér, ugyanis vérdíjat tűzött ki a Denevérember fejére. Így, eme alkalomból a városba látogat a világ 8 legnagyszerűbb bérgyilkosa, akik megpróbálják eltenni láb alól kedvenc detektívünket. Persze emellé az is társul, hogy a helyi rendőrség hajtóvadászatot indít a bőregér ellen, Jim Gordonnal az élen. Egyszóval láthatjuk, hogy miből lesz a cserebogár. Sajnálatos módon a játék egyből bedob minket a mélyvízbe, teljes valójában nem láthatjuk, hogy Bruce Wayne miként válik Batmanné, csupán egy darabját ismerhetjük meg az egésznek. Ennek ellenére tökéletesen beinvitálnak minket, hasonló élvezettel láttam neki a játéknak, mint egykor az Asylumnak és a Citynek. Főhősünket sajnálatos módon nem Kevin Conroy szólaltja meg, hanem az Assassin’s Creed rajongók számára is jól ismert, Roger Craig Smith, aki több részen át Ezionak kölcsönözte a hangját. Eleinte nem voltam kibékülve vele (hiszen Kevin Conroy, az mégis csak Kevin Conroy), de a játékfolyama során egyre szimpatikusabbá vált számomra. Ezek után nem csak Conroy-tól kellett megválnunk, hanem Mark Hamilltől is, de tőle véglegesen. Ugyanis a színész még 2010-ben nyilatkozta azt, hogy a csúcson szeretné abbahagyni, és nem szeretne többet foglalkozni a karakterrel. Tudniillik, ő már az Asylumot sem akarta elvállalni, de a Rocksteadys srácok maradásra bírták, majd ugyanezt bejátszották nála a Citynél is. Szomorúan, de mégis felemelően búcsúzunk tőle. Köszönjük Mark Hamill! J Ennek függvényében a helyét Troy Baker vette át, aki a Last of Us-ban Joelt szólalta meg, illetve a Marvel rajzfilmekben Sólyomszemet. Őszintén szólva, ha ennek nem vagyok tudatában, akkor lehet észre sem veszem, hogy más adja a hangját a bohócnak. Persze ez nem olyan biztos! J Mindenesetre a legmegfelelőbb embert választották a szerepre véleményem szerint. A többiek közül, akit még érdemes megemlíteni az Steve Blum, Nolan North és Tara Strong, akik már egy ideje részesei a Batman univerzumnak. Összefoglalóan, többé-kevésbé elégedettek lehetünk a szinkronmunkával, én legalábbis így vagyok vele, még ha nem is olyan, mint a megszokott volt, de a változások keretében jónak titulálhatjuk.

Troy Baker és Roger Craig Smith

Játékmenet / Multiplayer

Térjünk át a játékmenetére/rendszerére, amely mondhatni, egy csöppet sem változott az én meglátásom szerint. Hiába próbáltam felfedezni újításokat, nem sokat találtam, elenyésző mennyiségben bukkantam rájuk. A kanadai srácok enyhén szólva nem erőltették meg magukat. Ennek kiküszöbölésére bővítették valamelyest a Denevérember tarsolyát, és olyan eszközzel ruházták fel, amelyet szívesen láttam volna a folytatásokban is. De annyi baj legyen. A harcrendszer viszont, ahogy írtam, egy fikarcnyit sem változott, igaz, a készítők igazodtak a bőregér kezdetleges rutinjához, így az ellenfelek elpáholása okozott némi fejfájást eleinte, de idővel rá lehetett érezni az ízére. Ennek örömére a harcrendszerben véltem felfedezni kedvenc újításomat, a sokkolós kesztyűt. Ezt a gyönyörűséget a történet haladtával kapjuk kézhez, mely a bajban is ott van. Miért mondom ezt? Mert ez a csodamű nem egyszer húzott ki a csávából, mikor ramatyul álltam valamely ütközetben. Ráadásul nem  is olyan bonyolult szerkezet, megkell várni míg feltölt, ez általában pár strike után már meg  is történik, és utána mehet a buli. Ilyenkor duplán, de leginkább triplán számlázza a kombókat, attól függ milyen kedvében találjuk az adott pillanatban. Többségében akkor jön ez jól, mikor nem akarunk fáradozni a nagyobb ellenfelekkel, akik vértig felvannak szerelkezve, így pár ütés után már padlót is fognak. Egyes ellenfeleink viszont képesek levédekezni támadásainkat, és ezzel az erővel vissza is támadnak, amit reflexszerűen le kell reagálnunk. Persze hasonló szerepelt már az Arkham Cityben, az Árnyak Ligájánál, de pusztakézzel egyik sem merészkedett neki a Denevérembernek.

A harcrendszernél maradva, továbbra is számolhatunk a Challenge móddal, ahol megosztó arányban gyűjthetjük be trófeáinkat. Mindezt 3 karakterrel tehetjük: Batmannel, és a két DLC karakterrel, Deathstroke-val és Initiation/Vigilante Bruce Wayne-vel. Érdekességképpen Batmanhez hozzácsatoltak egy afféle gyakorlópályát, ahol mozdulatainkat tudjuk elsajátítani.  Nekem ez módfelett tetszett. Az már kevésbé, hogy csupán ezzel a 3 karakterrel, jobban mondva 2-vel, püfölhetjük a rosszfiúkat. És mindennek tetejében Deathstorke harcstílusát Robinról animálták le még a Cityből, kibővítve egy-két finomsággal. Ezek után egy kicsit pofán köpve érezhetnénk magunkat, de a készítők próbálták enyhíteni a fájdalmunkat, így megörvendeztettek minket egy multiplayer móddal. Több-kevesebb sikerrel, ugyanis a gamerek többsége nem igen ujjongót e hír hallatán, hiszen a többjátékos mód nem aratott túlzott nagy sikert.  Nekem még nem volt szerencsém kipróbálni, de nézelődtem utána, hogy mit is várjak tőle. Hát, őszintén szólva, engem sem ragadott magával a hangulat, ugyanis az egész annyiban merül ki, hogy vannak a jófiúk, Batman és Robin, kiknek a túszokat kell megmenteniük, és rosszfiúkat eltenni láb alól, addig a fordított állásban értelemszerű a feladatcélja. Dehogy bővebb rálátást kapjunk, 2 opció közül választhatunk. Invisible Predator Online az egyik, ahol a 2 bandavezér, Joker és Bane csatlósai (3-3 ellen) között zajlik a küzdelem a Blackgate börtönében. A párharcba csatlakozhatunk jófiúként is, Batman vagy Robin oldalán. Természetesen egy bizonyos idő után kedvenc gonosztevőinkkel is masírozhatunk a pályákon. Míg a másik lehetőség a Hunter, Hunted, ahol Joker és Bane alattvalói mérkőznek meg egymással, miközben a denevérek vadásznak rájuk. Az nyer, aki utoljára marad talpon. Mit ne mondjak, elég sovány kínálatot kapunk, ha jobban belegondolok, ennél többet nem is vártam. Nem értem miért nem rendelkezünk a többi gonosztevővel, ez így elég karcsú számomra.

A kemény arcok.

A DLC-ék sorát folytatva, érdemes megemlítenünk a kosztümöket. Nem tudom hányszor fogok még kitérni az Arkham Cityre, de követendő példa, amit azzal játékkal műveltek. Csodás jelmezeket csatoltak hozzá, amikkel élvezhetőbbé tették a játékot. Nem úgy, mint az Origins-nél. Pár jelmezt leszámítva, a többit legszívesebben a kukába dobnám, mivel a büdös életben nem fogom a Denevéremberre ölteni. Beleértve, amit az egész kampány során viselünk. Ne értsetek félre, tetszetős és nagyon vagány, de az Arkham Asylum és City után ez a jelmez teljesen idegen a szériához. No persze a Cold Cold Heart DLC-ben található kosztüm eléggé kiemelkedő, így nem csoda, hogy az egyik kedvencem lett.  

A végéhez érve kicsit kanyarodjunk vissza a játék történetére. Őszintén szólva kellemes csalódás volt számomra, amit képernyőn láttam. Élvezetes, fordulatos, és még Alfréddal is találkozunk, kell ennél több? A viccet félretéve, emlékszem mikor először játszottam az Asylummal, hiányoltam Alfréd jelenlétét. Hát most teljes valójában megkaptuk. ÉLJEN! Folytatva a sort, a játék televan csupa meglepetéssel. Bújtatott utalásokkal találkozhatunk az egész játék folyamán, ahogy azt megszokhattunk az előző részekben is, szóval érdemes utánuk leselkedni. Az én kedvencem ’SZPOJLER’, ha netalántán valaki még nem játszott volna a játékkal, a stáblistás résznél van. Miközben halad lefelé a szöveg, hallhatjuk, hogy milyen események előzik meg az Asylumos sztorit, e ügy kapcsán például megszólal Quincy Sharp is, majd ezt követően, ahogy a végéhez érünk, bevágnak nekünk egy jelenetet. A stáblistás jelenetben a Blackgate börtönben járunk, ahol Amanda Waller látogatást tesz Slade Wilsonnál, akinek tesz egy ajánlatot. Vagy tovább tesped a börtönben, vagy csatlakozik az osztagához. Vajon ez mit jelenthet? A jövőben készül majd egy Suicide Squad játék? Vagy mézesmadzag húzogatás történik? -_- Ez a jövőzenéje.

PRO

-                        -    Élvezhető történet,
                  -   A harcrendszer maradt a régiben,
                  -   Gyors utazás.

KONTRA

-                        -   Kevés újítás,
              -   Gyenge többjátékos mód,
              -   Új szinkronhangok (jók, de szokatlanok)

70%

-------------------------------------------------------------------------------------------------

Gears of War

Sokan e név hallatán már fel is kapnák fejüket, de jelen pillanatban semmi okuk rá, hiszen csupán az első részt fogom kielemezni. Tudom, nem máma volt már a megjelenése, hanem pontosan 8 éve, 1 hónapja, és 6 napja. Régi szép idők mondhatnánk. A külső nézetes lövöldözős játék többségében az amerikai származású Cliff Bleszinskinek nevéhez fűződik, ami a megjelenése után, a következendő 10 hét alatt 3 millió példány fogyott el. 2007-ben a második legjátszottabb játék volt az Xbox Live-on, illetve benne van az Xbox 360 legjobban elkelt játékok top ötös listájában. Valljuk be, azért tudnak valamit a srácok! De ne fecséreljünk ennyi szót a számokra, nézzük meg, miért is olyan jó a Gears of War.

A történetet véleményem szerint senkinek sem kell bemutatni, ami elég egyszerűre sikeredett. A Sera bolygón tartózkodó Delta osztag, mindenáron próbálja megmenteni az emberiséget a föld alól kikászálódó Sáskák (eredeti nyelven Locust) elől. A játékfőhőse, akit az egész játékfolyamán irányíthatunk, Marcus Fenix. 4 évvel a Sáskatámadás előtt, Fenix volt a legkiválóbb, legkeményebb COG katona, aki egy parancsmegtagadás követően került börtönbe. Hű segítőtársa Dominic Santiago, akit csak úgy becéznek, hogy Dom, menekíti ki a végeláthatatlan rabigából. Ezt követően indul be a játék, amely sorban ismerteti velünk a joystick egyéb funkcióit, hogy miként kell megküzdeni ezekkel a gonosz lényekkel. Ekkor kínálja fel a tutorialt, de én, mint veterán GOW COG-os, egyből mellőztem az oktatórészleget, mentem Sáskát boncolni. Ami nagy hiba volt, hiszen a játéksorán COG tagokat (nem emberkomára gondolunk itten, hanem a medálra :D) kell gyűjtögetnünk, összesen 30 darabot, és vélhetően az oktatórésznél is található egy. (A falra firkált graffitis vörös koponya jelzés segít nekünk a medálok megtalálásában.) A kezdetek előtt a játék felkínálja, hogy milyen nehézségen szeretnénk játszani. Két lehetőség közül tudunk választani, a Casual és Hardcore. (Hardcore végigjátszás után megkapjuk az Insane fokozatot) Most, többéves szünet után, újrajátszás alkalmából, egyből belecsaptam a lecsóba, és hardcore-ra meneteltem. Emlékszem mikor először toltam végig a Gears of Wart, akkor a casual szintet választottam. Annak ellenére, hogy lezsernek volt feltűntetve ez a nehézségi szint, mégsem tekintethettem úgy rá. Szó szerint megszenvedtem akkoriban egy-egy küldetéssel, ami annak köszönhető, hogy gyerek létemre még nem voltak oly kifejlettek a reflexeim, illetve járatlan zöldfülűnek számítottam. De azóta eltelt jó pár év, így nagyobb testvéreivel is megbirkóztam a szériának, és evvel a sok éves tapasztalttal ültem le újra az első részhez. A hardcore fokozat ellenére elég könnyen vettem az akadályokat, de ez többségében annak volt köszönhető, a kisebb emlékezet kiesésnek ellenére is, hogy még emlékeztem mik jönnek egymásután. Gyorsan hozzáfűzöm, hogy még így is megszenvedtem olykor. :D Fontos kitérnem az achievementekre, ami tisztességesen helyt állt, hiszen elég korrekten osztogatja az „eredménydíjakat”. Minél nehezebb fokozaton játszod végig az egyes részeket, úgy osztja ki neked a Casual és Hardcore végigjátszást. Nem kell újból neki lendülni a játéknak, hogy „na, akkor nyomjuk végig gyengefokozaton is”. Én ennek külön örültem.

Külön kiszeretnék térni arra, hogy a játék kíméletlenül nehéz, ahogy említettem. Elég sűrűn b@szta fel az agyamat, amit ilyenkor jobbnak véltem kikapcsolni, mielőtt bármiféle kárt okoztam volna bármiben is. A játék szó szerint hatásvadász! De mindezt annyira jól kezeli, hogy sokakat, köztük engem is, magával ragadott. Nem csupán a harcrendszerével, hanem a maga világával is. Olyan lényekkel találkozhatunk játékközben, amik első látásra hátborzongatóak. Példaként Baird kedvence a Berserker, olyan erővel bírt, hogy első látásra szerelem volt, azt se tudtam mit csináljak. Kétségkívül be voltam rosálva. Ezenkívül szerintem mindenki nagy kedvence a Wretcherek. Amennyire idegesítőek, annyira jól kezelhető a kiiktatásuk. Belőlük tömegesével a legrosszabb. Nem is beszélve a földekből kibújó Corpserekről. Tőlük akkor pipiltem be, mikor a Sáskák bázisán jártam, és korom sötétben megjelentek ezek az állatok előttem! Borzalmas volt, és borzalmas hangjuk is van, mint a wretchereknek. Továbbá még itt a bányában találkozunk egy bálna méretű szörnnyel, ami engem nagyon kiakasztott. Mármint maga a látványa. Szóval ehhez hasonló lényekkel van tele a játék, amit már emiatt megéri végigjátszani. Igaz, rengeteg sáskán kell túl verekednünk magunkon, de megéri végigszenvedni.

Főleg, hogy a Gears of War harcrendszere tökéletes! Még most is élveztem minden percét a játéknak. A fedezékrendszerrel teljesen elégedett voltam, ahogy 2007-ben, mikor először próbáltam ki. Egy rossz szavam sem lehet. Viszont! Az elhalálozással komoly problémáim voltak. Ahogy kiteljesedik a vörös koponya, esélyünk sincs, hogy valamelyik bajtársunk felsegítsen minket és tovább menetelhessünk. De szerencsére nekünk meg van ez a képességünk, hogyha valamelyik csapattársunk földre kerül, akkor feltámasszuk őket. Különben végtelen ideig játszhatnánk, amitől kiborulnánk. De így is kiborul a bili. A játékfolyama során adva van számunkra, hogy irányítsuk csapattársainkat, mint ahogy a Ghost Reconban, de nem oly mértékben, amitől feleslegesnek éreztem az egészet. Három opcióval tudunk élni. A sárga Y gomb megnyomásával követnek minket Domék, a piros B gomb esetén ellenség láttán fedezékbe küldhetjük őket, illetve mindközül a kedvencem a zöld A gomb lenyomásával támadásra kényszeríthetjük a kedves társakat. Ahogy lenyomjuk már is lendületbe jönnek, de valami irtó felelőtlen módon, az intelligenciájuk a béka segge alatt tartózkodnak, és ilyenkor jobbnak véltem, ha fedezékbe küldöm őket. Az érem másik oldala, nehézségi szinttől függően, hogy a Sáskák valami kegyetlenül módon megtudnak minket rohamozni. Ez elég bosszantó szokott lenni, hiszen az ember a ráció csöppnyi jelét sem véli felfedezni taktikájukban. Pont ugyanolyan ostobák, mint társaink.

Nekem ne szójjáá be, haver!

Mindezek ellenére a hangulat csodálatos! Ahogy mondani szoktam, megvan a kémia. A társak úgy viccelődnek és viszonyulnak egymáshoz, hogy mi játékosok is úgy érezzük, a csapat részesei vagyunk. Viszont valamennyi angoltudás szükséges, hogy megértsük miről is hablatyolnak, de úgy vélem azok számára sem reménytelen a dolog, akik kevesebbet foglalkoznak ezzel a nyelvvel. Ennek ellenére is élvezhető a játék, hiszen olyan világot tár fel nekünk, játékosoknak, amit 2006 előtt sehol máshol nem láthatunk. Azóta persze jóval bővült a játékpiac, és jöttek a folytatások is, de e nélkül nem érdemes belevágni a második, vagy harmadik részbe. Mindazok számára tudom ajánlani a Gears of Wart, akiknek még nem volt szerencséjük kipróbálni, többek között gondolok itt a Playstation tulajdonosokra.

A végszó előtt még kiszeretnék térni, amit én sajnálatos módon nem tudtam kipróbálni onlinen, a multiplayer módra. Természetesen magától értetődő, hogy offline részével szórakoztam egy kicsit, akadt is rá társam, így a történetszálat tudtuk együtt nyomatni. Ami részemről hatalmas piros pont! Tudniillik, én rendkívül favorizálom azokat a játékokat, melynél alkalmazhatóak a split-screen, azaz, osztott képernyős mód. Nem szeretem az olyan kiadásokat, melyek erősen ráfeküdnek az online módra, mert ezzel azt érzékeltetik velem, hogy nekik csak a pénzem kell, a többi nem érdekel. Fizessek elő, vásárolja meg az extra DLC-éket, stb. Igaz, ez az egész DLC-és dolog később jött be, de ennek ellenére úgy vélem, hogy a készítők nem voltak szemtelenek velünk. Dehogy folytassam megkezdett soraimat, némi tapasztalattal, mondhatni, egy egyszerű, ámbár annak tökéletes verziót kaptuk a módnak. Gondoljuk bele, hogy 2006-ban, illetve 2007-ben, a világszámba menő GOW-val mennyien játszottak! Bárcsak részese lehettem volna. :D Hálaistenek nem 1-2 pályával szúrták ki a szemünket, mellyel rendesen elvagyunk látva, összesen 10 pályán van lehetőségünk megküzdeni ellenfeleinkkel. Térfelet is választhatunk, eldönthetjük, hogy a COG katonáival vagy a Sáskákkal szeretnénk-e lenni. Ezen belül mindkét térfélen 6-6 karakterek közül tudunk választani, ami úgy vélem bőségesen elég. Továbbá a fegyverkészletünket is tudjuk formálni, hogy mivel szeretnénk ostromolni. Itt is bőven akad falánkság, mit nyugodt szívvel tudunk választani. De legfontosabb mindközül, hogy milyen gémtájpok vannak. Lehetőségeink szerint mérten 4 közül tudunk választani. Elsőként az Annexet említeném meg, ahol egyes területre elfoglalása során szerezhetünk pontokat csapatunk számára. Már most leszögezném, hogy mindközül ezt imádom a legjobban, mert olyan csatákat lehet vívni így, amelyek felejthetetlenek. Ezt követi a Warzone, magyarán háborúsövezet, ahol a lényeg, hogy redukáljuk az ellenfél létszámát. Az Assassination-nél Face to Face van, ami nagyon kiélezetté teszi az egész párbajt, kétségkívül a Annex után nekem ez jött be a legjobban. És legutolsó sorban létezik még egy Execution, ahol nem elég egyszerűn szétlőni ellenfelünket, hanem ki is kell végezni. Szerintem egész ötletes, de egyben bosszantó is, főleg ha földre kerülsz, és már 1 perce püföl téged az ellenfél…#@mo&!th2Łxer^+fuĐck#%er! :D

Szóval összességében a generációváltás idején, 2006 táján, az Xbox 360 legesleglegexkluzív címe lett a Gears of War, ami nem túlzás úgy vélem. Időtálló játékok egyike, melyet személy szerint sose fogok elfelejteni, hatalmas élmény volt számomra.

90%

BrownBeardedBarbarian

Dark Void

Capcom által megjelentetett „Sötét Űr” sokak szemében nagy csalódás volt. A gamerek többsége 2010 egyik legrosszabb játékának titulálják, de szerény véleményem szerint nem annyira csúfos ez az összkép, mint ahogy azt mondják.

A Dark Void játékot az Alright Games cég fejlesztette, akik mindhárom platformra kidolgozták a játékot, PC-re, Xbox 360-ra és Playstation 3-ra, amit aztán a Capcom 2010. január közepén dobott piacra. Nem mondanám, hogy szép munkát végeztek a srácok, mivel az Unreal Engine 3 motorral volt lehetőségük dolgozni. Ennek ellenére nem hozták ki a maximumot a játékból. Csak hasonlítsuk össze a Gears of War szériával, már nem ugyanazt a képet kapjuk. Nem értem mi volt a probléma? Nem kaptak elegendő időt a játék fejlesztésére? Vagy a fejlesztők nem voltak annyira képzettek? Nem tudom elképzelni, hiszen azóta a srácok dolgoztak pár játékon, amik oké, hagynak némi kívánnivalót maguk után, de legalább volt munkájuk, tudtak fejlődni, és most 2014-ben ők fejlesztették a Murdered: Soul Suspect nevezetű játékot, ami picivel jobb lett elődeinél. Habár, ahogy látom azt is rendesen leértékelték, de erről majd a későbbiekben fogunk írni.

Történetszál

Minden játék alapja egy jó történet. Ha ez nincs meg, akkor a játék élvezhetetlen, lélektelen, nincs tartalma, amivel tudna játszani maga a játékos. A Dark Void többségében, de inkább megosztó arányban, egy élvezethető játék ilyen szempontból. Van története, amit innen-onnan összelopkodtak az írók, viszont a karakter személyisége nincs kidolgozva ennek ellenére. A történet a II. világháború előtt játszódik, William Augustus Grey főszereplésével, kinek a hangját Nolan North adja. William éppen utazásra készül a Bermuda-háromszöghöz, mikor feltűnik egy régi barátja, Ava, akivel régóta nem olyan szoros a kapcsolatuk. Így kénytelenek együtt neki vágni az útnak, amiben nem lesz sok köszönetük.

A Bermuda-háromszöghöz érve egy másik univerzumba csöppenek, ami meglepetésekkel teli. Ezt a világot úgy nevezik, hogy „Void”, ahol Will és Ava egy idegenfajjal találkozik, akiket úgy hívnak, hogy Watchers. Ezek a Légió hasonmások (Mass Effect utalás) az embereket rabszolgasorsba hajtották évtizedekkel ezelőtt, hogy felépíthessék saját kis birodalmukat. Kedvesek, nemde bár? A megmaradt túlélők pedig, Nikola Teslával az élen, felveszik a harcot ellenük, hogy végleg száműzzék a Föld bolygóról őket. Miközben főhőseink segítenek a túlélőknek, Will rájön, hogy Föld összevan kötve a Watchersek otthonával. Így Tesla és a Watcher technológia segítségével felveszi a harcot az idegenfajjal, hogy megtalálja a kiutat erről a borzalmas „Űrből”.

 Játékmenet

A játék három részből tevődik össze, ami részekre bontva 6-6 fejezetet képvisel. A fejezetek többsége nem tartalmas, némelyik elég hosszúra is nyúlik. A példa kedvéért a játékfolyama során van alkalmunk a levegőben röpködni, Rocketeer módjára, ezáltal becsatlakozva egy légi csatába, hogy segítséget nyújtsunk bajtársainknak.  Na most ez mind szép és jó, de amikor félórája aprítod már a vadászgépeket, akkor elgondolkozom azon, hogy kiveszed a játékot. Élvezhető a légi csata, beszállhatsz a vadászgépekbe, ami számomra egy élmény volt, de kérem szépen, ne évezredekig tartson egy küldetés! Mondhatni ez még annyira nem is monoton, a baj őt kezdődik, amikor terepen vagyunk. Megkapjuk az instrukciókat, ami a következő: menj, rombolj, tombolj. „Öregem, ezt csinálom már 2 órája, mikor történik valami izgalmas is?” kérdezhetnénk a fejlesztőktől. Ha nem terepen kell harcolnunk, akkor levegőben. Csodálatos! Ezek után örülünk, hogy nem kapott többjátékos módot, de talán az még élvezhetőbbé tette volna.

A játék kapott fedezék rendszert, ami megkönnyítette a mindnapjainkat, de ez már 2010-ben egy alapvető követelmény volt. Ha igazán megakarja izzasztani magát az ember, akkor hardcore nehézségen kell elkezdeni a játékot, más különben a második küldetés után válthat játékot. A játék menüje leegyszerűsített beta verziónak tűnhet, ami pár pontból áll. A designja véleményem szerint a leggyengébbre sikerült, fantáziátlan, nem lehet gyönyörködni benne, így inkább gyorsba elszeretném kezdeni a játékot. A várakozási idő alatt, míg betölt a játék, mindenféle jó tanáccsal látnak el bennünket, amik később a hasznunkra válhat.  

Pro és Kontra

Az egyetlen dolog, ami életben tartja a játékost, az a játék atmoszférája. Röviden levezettek nektek egy pro és kontrát, hogy lássátok mire gondoltam. Kezdjük a jelmezekkel. Tetszettek, ötletesek voltak, csak hiányoltam, hogy főhősünk nem tud más öltözékben repkedni. A hangok el lettek találva, a karakterekhez remekül társultak a szinkronszínészek, mindközül emeljük ki Nolan North-t, aki Williamnek mondhatni Nathan Drake stílusát kölcsönzi.  A karakterek között működik a kémia, az egyetlen sajnálatos dolog, hogy kevés a párbeszéd, az átvezető videókról már nem is beszélek, ami élvezhetőbbé tenné az egészet. Így William és Ava kapcsolatáról kevesebbet tudunk meg, (akiket így is megszerettem) nem mellékesen a többi szereplőről, mint például Nikola Tesláról, akikről szinte semmi sem derül ki. Mindez köszönhető a hosszú monoton küldetéseknek.

A környezet többségében változatos, olykor előfordulhat, hogy az előző küldetéshez hasonló pályát kapunk, ami kissé zavaró lehet, mivel tartalmatlan. A zene olykor kellemes és szerethető, de többségében idegesítő tud lenni. Volt olyan alkalom, hogy le kellett vennem, mert dekoncentráltá tett egy küldetésnél. Ilyen se sűrűn történik velem. A zenének inkább fel kéne pörgetni, hogy „Figyi, csata van, zúzzál öcshém!”, nem frusztrálttá tennie. De térjünk át a fegyvertárunkra. A fegyverek hangjai jók lettek, az effektjeik viszont gyengék. Nem beszélve arról, hogy a készítők annyira leegyszerűsítették a dolgot, hogy csak 4-5 fegyver áll rendelkezésünkre, és pár gránátvető, s ebből kell gazdálkodnunk az egész játéksorán. De megörvendeztettek minket az „Upgrade” lehetősséggel! … Köszönöm, igazán hálás vagyok érte! :D … A történet ezen kívül hagy némi kívánnivalót maga után, mert hiányos, innen-onnan összeollózott fosnak is mondhatnánk, de annyira nem vészes, csak egy kicsit. 

Összefoglalva a Dark Void egy hirtelen elhatározásból keletkezett, leegyszerűsített akciójáték, ami pár elképzelésnek köszönhetően vált szerethetővé egyesek számára.

Rick the Barbarian